andalúzia.

Andalúziában jártam. Frigilianaban. Csodaszép. Imádnivaló vendéglátóink jóvoltából végig az éjjeliszekrényen hevert egy Száraz Miklós György kötet, ami remekül felerősítette a lassú, mediterrán életérzést. Képeket hoztam, és az Andalúziai kutyák című tárcanovellát. Fogadjátok szeretettel!

Akkor figyeltem fel rájuk, amikor egyikük – egy kakaószínű loncsos – besétált mellettem a gyógyszertárba, és mintha keresne valakit, figyelmesen körülnézett, majd megszagolta a kis üvegasztalkára tálban kihelyezett, ingyenes cukorkát, de nem kért belőle, viszont belelefetyelt egy pálmaszerű növény vizébe, és kiment. Még aznap felfigyeltem egy másikra is. Egész este és a fél éjszaka ott hevert egy bár előtt a járdán, a gazdája széke alatt. Stöpszli kis drótszőrű volt – nagy-nagy jóindulattal azt mondhatnám, dakszli. Kinyúlva feküdt, a füle botját sem mozdította a gyalogjárón hömpölygő forgalomra. Tulajdonosa, egy idős asszony horchátát, földimandula-tejet ivott, süteményt majszolt, trécselt a barátnőivel. Éjfél körül a néni felkelt, elköszönt, és hátra sem pillantva átsietett a zöld lámpánál a forgalmas úttesten, majd bevágott az Alhambra felé tekergőző, félhomályos sikátorok egyikén. A kutya előbb csak a fejét emelte fel, bambán nézett a gazdája után, aztán felkecmergett, kibaktatott a székek és asztalok közül, ki a forgalmas járdára, majd habozás nélkül nekivágott az úttestnek – a piros lámpánál. Éjjel egy óra sem lehetett még; autók jöttek balról, autók jöttek jobbról, motorbiciklik lentről és fentről, mopedek mindenünnen. Jöttek, lassítottak, megálltak. A dakszli átslattyogott az úton, és eltűnt a gazdi nyomában a sikátor sötétjében…

Azt mondja a lányod – mondja a kisebbik lányom édesanyja –, hogy jó volna Angliában élni, mert ott zöld a fű, örökké esik az eső és ködök vannak, ő pedig imádja a füvet, az esőt és a ködöket. Jó volna, dünnyögöm, jó volna kutyának lenni Andalúziában. Kedvesem, kisebbik lányom édesanyja és nagyobbik lányom döbbenten merednek rám, aztán összenéznek, kirobban belőlük a kacagás. Pedig komolyan beszélek, és ahogy belegondolok, egyre világosabban látom, nem is bolondság, amit beszélek. Az andalúzok melegszívű emberek. Hogy miből gondolom? Madarat tolláról, embert kutyájáról. Szerintem ez legalább annyira igaz. Mutasd a kutyádat, megmondom, ki vagy. Elmesélem hát, milyenek az andalúziai, pontosabban a granadai kutyák.

Először is: a granadai kutyák nem ugatnak. Nem némák, csak nem ugatnak. Amikor ez feltűnt, figyelni kezdtem őket. A kitartás meg is hozta a gyümölcsét. A régi zsidó-mór-cigány negyedben, az Albaicin városrészben történt. A kutya egy fekete korcs volt. A széplelkek kedvéért legyen keverék. Ismertem már; esténként ugyanabba a bodegába jártunk. Én tinto de veranót, könnyű nyári vörösbort kortyolgattam, ő általában valamelyik szék alatt hortyogott. Egyszer aztán, amikor feltápászkodott, a nyomába szegődtem. Korán volt még, este tizenegy felé, a szűk utcákon nyüzsögtek az emberek. Iszogattak, a pohár sörhöz vagy borhoz finomabbnál-finomabb katonákat falatoztak, trécseltek, nevetgéltek a tér fái alá, a járdára települt asztalok mellett, innen-onnan gitár- és énekszó hallatszott. A kutya ráérősen bandukolt a járdán, ügyet sem vetett az emberekre. Egy vendéglő kapujában megtorpant, tétován a levegőbe szimatolt, bement. Nyár dereka volt, a kicsi udvar fölül éjszakára már bevonták a perzselő napsütés ellen kifeszített ponyvákat. A kutya unottan körbesétált, bepillantott a konyhába, aztán letelepedett egy virágba borult leander alá, onnan figyelte a sürgölődő pincéreket. Már majdnem továbbindultam, amikor hirtelen felpattant, s egyenesen felém tartva kiloholt a fedett kapu alatt. Na, gondoltam, most aztán bottal ütheted a nyomát! De nem, nem ment messze. Száz méterrel odább lecövekelt a járda közepén, felbámult az egyik fehérre meszelt ház kapujára, és vakkantott egyet. Nem kettőt. Egyet. Aztán várt. Nem törődött a járókelőkkel, a járókelők sem vele. Eltelt egy perc, talán kettő. A kutya türelmesen bámulta a kapu félig nyitott kisablakát, aztán vakkantott még egyet. Fél perc múlva női hang hallatszott, nyílt a kapu, és peckesen kiügetett a házból egy fehér loncsos. Az ajtó becsukódott, ezek ketten billentettek néhányat a farkukon, aztán elsiettek a dolgukra. Szépen egymás mellett baktattak a járdán, mint két jóbarát. A loboncos fehér és a nagy fekete. Sem előtte, sem utána nem hallottam Granadában kutyaugatást.

A granadai kutyák nem futnak. Nem bénák, csak nem futnak. Korzóznak vagy heverésznek. Ha véletlenül sürgős dolguk akad, akkor sem szaladnak. Legfeljebb baktatnak. De ez igen ritka. Általában slattyognak, grasszálnak, flangálnak. Lézengenek vagy lötyörésznek. Az andalúz kutyák leginkább andalognak. Esetleg kódorognak vagy őgyelegnek. Olykor talán csellengnek, kószálnak vagy csatangolnak. Megengedem, egyikük-másikuk néha-néha még koslathat, sőt kujtoroghat is. De settenkedni, somfordálni, sompolyogni, osonni vagy ólálkodni, szaladni vagy inalni, azt nem tudnak. Reggelente kikéredzkednek – sorra nyílnak az ajtók és a kapuk a domboldalak szűk utcácskáiban –, előbújnak, kiballagnak az öreg házakból, ledöcögnek a kapuk előtti lépcsőfokokon, de nem maradnak ám a csöndes sikátorokban, lebaktatnak a modern városrészek tágas, világos utcáira, a szökőkutakkal csobogó-harsogó terekre. És egyedül, póráz nélkül közlekednek. Heverésznek a tükörsima, csillogó márvánnyal borított járdákon, döglenek a teraszok székei alatt. Délelőtt a napon sütkéreznek, délután a köztéri kőpadok árnyékában hűsölnek. Ha kedvük tartja, be-betérnek kedvenc boltjaikba. Bejáratosak a nagy áruházakba, a vásárcsarnokokba, be-benéznek a zöldségesekhez vagy a húsboltba. Ha megszomjaznak, felágaskodnak, s valamelyik szökőkút vizéből lefetyelnek, esetleg belegázolnak a sekélyebb medencékbe. Granadában nem látsz kóbor kutyát, vagy ha látsz, nem tudod, hogy azt látsz, mert a granadai kutya mind egyforma. Egy kicsit mindegyik csavargó. És a csavargó, mint tudjuk, nem ideges fajta. A legnyüzsgőbb téren is édesdeden szundikál, a legnagyobb forgalomban is szépen, nyugodtan, megfontoltan kel át az úttesten. Ahol éppen eszébe jut. És a granadai autósok nem dudálnak, nem kiabálnak, nem mutogatnak. Bizonyára tudják, hogy a granadai kutya nem szalad. Megvárják, míg átér a másik oldalra.

A granadai kutyák nem vicsorognak. Nem hörögnek, morognak, acsarognak. Nem tépik és csörgetik a láncukat. Igaz, nincsenek láncaik és nincsen pórázuk. Ezért aztán nem tudják a gazdájukat a póráznál fogva rángatni, lihegve húzni és vonszolni sem. A granadai kutyák nem törleszkednek, nem hízelegnek, nem keresik a kegyedet. Nem morcosak és nem vigyorgósak, nem barátságosak és nem barátságtalanok, nem haragszanak rád és nem vágynak a szereteted után. A granadai kutyáknak nem is létezel. Észre sem vesznek. A falatka finomságot elfogadják, de aztán köpnek rád. Nem vásárolhatod meg őket egy kis simogatással, édességgel, kolbászvéggel, néhány zsíros falattal. Nem büszkék, hanem tartásuk van. Nem tudom, mit tudnak a granadai kutyák. Élik világukat. Talán még azt sem tudják, hogy köszönik szépen, jól vannak. Hát ilyenek a granadai kutyák.

A kakaószínű loncsossal sokszor összefutottam később is. Hol itt, hol ott. Utoljára a Librería Urbano hihetetlen könyvlabirintusában. Éppen a spanyol genealógiákat és heraldikai köteteket böngészgettem, amikor megjelent. Ismerősként mozgott a hatalmas, zegzugos könyvesboltban. Elszaladt az orvosi könyvek szekciója mellett, nem tért be a keleti utazók, a földrajztudomány, a filozófia benyílójába, de a nyelvtudományi részlegbe sem, elszaladt mellettem, és egyenesen a világtörténet polcaihoz tartott, ahol boldog vakkantással, élénk farkcsóválással, vigyorogva rontott neki egy rövidnadrágos férfinek. Az leguggolt hozzá, valamit sutyorogtak, aztán a férfi felállt, és kifelé mutatott. A loncsos már szaladt is, futott a könyvespolcok, az eladók és vásárlók között, futott a kijárat felé. Az üvegajtón kívül megállt, mégegyszer visszapillantott a gazdájára, aztán elhúzott a dolgára.